Látta már a fát?

Amikor eljön az ősz, és a természet felveszi a legszínesebb ruháját, mindig eszembe jut egy történet, amit sok évvel ezelőtt olvastam és kiírtam magamnak. Minden évben előveszem és elolvasom, amikor hasonlót látok.

"Először a szomszédasszonyom, Mrs. Gargan hozta szóba.
- Látta már a fát? - kérdezte tőlem, amikor a hátsó kertben üldögélve élveztem az őszi alkonyatot. - Ott, a sarokban! - mutatott rá. - Gyönyörű fa, pompásak a színei. Feltétlenül nézze meg!

Megígértem, de hamarosan meg is feledkeztem róla. Három nap múlva az utcán kocogtam, s egyszerre izzó narancsszín fényre lettem figyelmes. Egy pillanatig azt hittem, kigyulladt egy ház. Aztán eszembe jutott a fa.

A futásból lépésre váltva közelítettem feléje. A közepes méretű juhar formájában semmi rendkívülit nem találtam. Hanem a színeit illetően Mrs. Gargannak igaza volt. Egy festőpaletta színeinek tobzódására emlékeztetett: ágai alul vakító bíborszínben ragyogtak, közepén a lomb az élénksárga és a narancsszín árnyalataiban lángolt, s a tetején mély borvörösbe szelídült. A tüzes színek között vékony érként halványzöld levélsávok és sötétzöld foltok kacskaringóztak ott, ahol az ősz keze még nem érintette meg a leveleket.

Lassan közeledve a fa teteje körül néhány csupasz ágat pillantottam meg. A lehullott levelek skarlátvörös szőnyegként hevertek a fa törzse körül. 

Amint elbűvölten néztem ezt a szépséget, eszembe jutott, amit egy esszéíró mondott a csillagokról. Képzeljük el, milyen szenzációs esemény lenne, ha a csillagképek ezredévenként csak egyszer jelennének meg! Ám mivel minden éjszaka feltűnnek az égbolton, szinte pillantásra sem méltatjuk őket.

Ugyanezt gondoltam a fáról. Fenséges látványa nem tart egy hétnél tovább, s ezért különösen becsesnek kell tekintenünk. S én majdnem elszalasztottam!

A XIX. században egy férfi, amikor az északi fény pompáját megpillantotta az égen, meghúzta a templomharangot, hogy figyelmeztesse rá a város lakóit. Úgy éreztem, a fa is ilyesmit érdemelne. Az egész környéknek meg akartam mutatni ezt a csodát.

A harangot nem kondíthattam meg, de hazafelé bandukolva minden útba eső szomszédomat megszólítottam, s föltettem az egyszerű, ám nagy jelentőségű kérdést:
- Látta már a fát?"
(Robert S. Kuff, Látta már a fát?)

A fotókat ma reggel készítettem az utcáról a kertünkben álló gyönyörű Japán liliomfáról (Magnolia  kobus). Csak álltam előtte, néztem, ahogy a nap átsüt a levelein. Ragyogó, aranyszínben pompázott. Hálás vagyok Ilonka néninek, aki annak idején elültette ezt a különleges fát a kertben, mert így van saját csodám.

Manapság nem divat megállni egy szép virág mellett, vagy a felhőkben gyönyörködni.  Manapság megállni sem divat. Pont ezért van rá a legnagyobb szükségünk most. Igenis vegyük észre a lehullott gesztenyét, a sárkány formát a felhőben, a méhecskét a virágon, a csillagokban egy régi nyár emlékeit és a hihetetlenül szép színeket egy őszi fa levelein. 
Mert ettől lehet és kell is mosolyogni.

Napfogyatkozás

18 évvel ezelőtt ezen a napon volt a napfogyatkozás.

Csodás emberekkel élhettem át együtt a Balaton déli oldalán, akikkel – egyikük kivételével - azóta sem találkoztam. Pedig de jó volna újra együtt lenni kicsit! Nézni a csillagokat, beszélgetni, szalonnát sütni, újra nevetni a sok marhaságon, ami réges-régen történt a csillagász táborokban… Vízi pisztoly csata, biliárd játszmák sora, strandolás, közös reggeli-ebéd-vacsora, Rizikó társasjáték, kakaós ébresztő a fiúknak; az összes létező mese összegyűjtése a '80-as és '90-es évekből hajnali 4 és 5 között, dodgem és buli Siófokon, éjszakai észlelés szúnyoginvázió közepette, világmegváltó beszélgetések hálózsákban a domboldalon és még sorolhatnám. Életre szóló élmények és emlékek - remélem, nem csak nekem.  ;-)

Mintha csak tegnap előtt lett volna, hogy felvittük a távcsöveket a dombra délelőtt.                             

Ezt írtam akkor a naplómba:

"1999. augusztus 11. szerda

Amikor elkezdődött a napfogyatkozás, még csak szemüveggel vagy távcsövekkel lehetett látni, hogy a Hold „beleharapott” a Napba. Nagyjából a felénél vettük észre, hogy megváltoztak egy kicsit a fényviszonyok. Furcsa lett a levegő, a bokrok, fák és az ég színe.

Az észtek, akik csak a napfogyatkozás miatt utaztak Magyarországra, közben hevesen doboltak a sámán dobjaikon, hogy elűzzék a maradék felhőket (esőre és borult időre ébredtünk reggel). Gyönyörű, tiszta lett az ég!

Egyre közelebb értünk a 11:50-hez. Az utolsó percek már teljesen hihetetlenek voltak. Eltűntek a madarak, elkezdtek ciripelni a tücskök, előjöttek az éjszakai bogarak.  Szemmel láthatóan folyamatosan változott a világ körülöttünk. Mintha valaki letekerte volna a fényt. Varázslatos volt! És akkor csend lett… a Hold teljesen eltakarta a Napot. Egyszerűen elmondhatatlan érzés volt! Libabőrös lettem, fülig ért a szám, folytak a könnyeim, és a szívem majd’ kiugrott a helyéből! Gyönyörű volt! Az utolsó fél percben odarohantam az egyik nagy távcsőhöz, és megnéztem a napkoronát nagyban. Láttam a napkitöréseket is! Fantasztikus volt! Aztán vége…

Újra előjött a Nap – illetve tovább ment a Hold, újra fel kellett venni a szemüvegeket, hogy belenézhessünk. „Visszafelé” már sokkal gyorsabbnak tűnt. A fény is, meg maga a folyamat is. A hőmérséklet közben több mint 10 fokot esett. A totalitás végére 19,5 fok lett.

Amikor már mindenki magához tért, Glenn, egy arizonai fazon, akinek a napfogyatkozás a hobbija, és aki szintén csak ezért jött ide az USA-ból, odajött hozzánk és belecsapott mindenkinek a tenyerébe. Hihetetlenül látszott rajta a boldogság! Ahogy – azt hiszem – mindenkin."

Itthon legközelebb teljes napfogyatkozás 2081-ben lesz. :-(
Viszont ha valaki most, augusztus 21-én az Egyesült Államokban jár, akkor ott átélheti újra ezt a csodát. 

Kétfülű nyúl


Szeretem azokat a dolgokat, amik egyediek, mert ettől válnak különlegessé, nem hétköznapivá. Sokat gondolkodtam azon, hogyan tehetnék egy nyuszit egyedül állóvá, mert varrtam már sok félét, de most valami újra vágytam. Az alap szabásminta a jól ismert Tilda nyuszi.

Kiszabtam, megvarrtam a testét. Halvány, kissé átlátszó, rózsaszín anyagot választottam, de ez nem feltűnő a fehér tömőanyag miatt. Az egyediséget - úgy döntöttem - a füleibe hímzett szavak adják majd, melyeket szépen rá is hímeztem a fülek belsejének szánt anyagra. Ehhez a már klasszikusnak mondható lepedő vásznat használtam, mert ez elég sűrű szövésű, szépen lehet hímezni rá. Összeállítottam a fület, kifordítottam, összevarrtam, levasaltam...és akkor döbbentem rá, hogy túúúl vékony anyagot találtam. A fül külső anyaga ugyanaz, mint amiből a testet varrtam. Annyira átlátszó sajnos, hogy a hímzés bal oldala csúnyán átütött a fülön. Nagyon dühös lettem magamra, mert saját hibámból adódóan törhettem a fejem azon, hogyan javítom ki. 

Nézzük a lehetőségeket: varrok egy új nyulat vagy hímzek egy új fület. Egyik sem tetszett. Ezt a nyuszit szántam Marilenának, nincs új nyuszi-varrás. A hímzés meg olyan szép lett! Nincs mese, ezt kell valahogy helyre hozni. (Annyira belemerültem a javításba, hogy még fotót sem készítettem az áttetsző fülekről...) A takarás bizonyult a legjobb ötletnek, de az applikációkat nehéz szépen elkészíteni, nincs benne gyakorlatom még. Mindegy, lesz, amilyen lesz! Kiszabtam egy kicsit kisebb fül-mintát a lila pöttyös anyagból. Jó, jó, de ez így kevés. Vissza kellene köszönnie a lila anyagnak a nyuszin is... 
Hát így lett pöttyös pocakos, pöttyös fülű ez a nyúl.

De térjünk vissza kicsit a hímzett szavakhoz. Amikor az én lánykám született, az ő nyuszijának a fülébe hímeztem, hogy: "Szeretlek!"
Innen jött az ötlet, hogy hiszen így lesz tökéletes ez a Marilena-nyúl! Anyukája magyar, apukája ciprusi görög. Két nyelven duruzsolnak úgy is a fülébe, két nyelven hímeztem a füleibe ezt a gyönyörű szót.

A fülben látható görög szó kiejtve: Sagapo 
Micsoda szerencse, hogy annak idején, főiskolás korunkban Görögországban voltunk ösztöndíjasok Marilena anyukájával!  Elővettem az ott kapott görög nyelvkönyvet, hogy helyes legyen, amit írok.

Na! Így már utazhat a nyuszi Angliába - mert ott lakik ez a gyönyörű kislány, akié ez a pöttyös, hosszú fülű.
De várjunk csak! Van egy bátyja az egyévesnek, neki is kell valami apróságot küldeni!
Nyár van, meleg van, remélem, ők is szeretik a jégkrémet! ;-)

A kis csomag azóta szerencsésen megérkezett úti céljához. 
Játszatok, nevessetek sokat gyerekek!

Mese a tillandsiáról és más különcökről


Egy olyan embernek, aki szereti a növényeket, akinek méterekben lehet mérni a kertészeti könyveket a polcán, akit érdekelnek más tájak növényei, annak a trópusokon élő növények igazi különlegességnek számítanak. Azok a lények, akik a fákon élnek, akik csak úgy "befészkelik" magukat egy-egy repedésbe vagy ág tövébe, azok ámulatba ejtettek engem is. 
Az orchideákkal kezdődött minden - mint talán oly sokunknak. A lepkeorchideákkal. Apukámtól kaptam az elsőt hosszú évekkel ezelőtt. Most is virágzik éppen. 

Aztán egyszer csak találkoztam a tillandsiákkal is egy növény kiállításon és vásáron, ahol csak álltam a felfüggesztett, levegőben lógó, kunkorodó levelű kis bigyuszok előtt és tátottam a számat. Hogy élhetnek és virágozhatnak csak úgy, a levegőben élve? Mit esznek? Meddig élnek? Hogy szeretnek élni eredeti élőhelyükön? Évekig csak nézegettem őket, nem mertem belevágni a tartásukba. 

Az első ilyen kis különcömet persze panelba vittem haza, amikor már nem bírtam tovább és vettem egyet. Sajnos nem volt hosszú életű, bizonyára tovább is velem maradhatott volna, ha ügyesebb vagyok, de azt hiszem, ezek nem panel lakásba valók egyébként sem. Ott inkább a kaktuszok érzik jól magukat. 

Idén is, mint minden évben, megrendezték a pécsi egyetem botanikus kertjében az éves dísznövény kiállítást és vásárt. Ott töltöttem a kertészmérnöki gyakorlatomat, így ismerősként üdvözöltek a bejáratnál, ami nagyon jól esett. Évek óta az érdi Marczika kertészet is a kiállítók között van, ebben az évben is eljöttek. Standjukhoz érve tudtam, hogy eljött az én időm, most kell megvennem életem első tillandsiáját. Kiválasztottam egy 500 Ft-os példányt, kezdetnek ez is tökéletes lesz, gondoltam. Sok éves tapasztalattal rendelkező kertészetről van szó (https://tillandsia.hu/), így bíztam a növényben és a tanácsokban is, amit kaptam. Boldogan jöttem el az asztaltól, nézelődtem, tettem egy kört a pálmaházban, és ott motoszkált bennem, hogy most vehetnék egy szakállbroméliát is akár... Egy olyat, amiből már korábban egyet hagytam kiszáradni a panelban. És arra jutottam, hogy miért is ne? Hiszen nem szerezhetők be minden virágboltban, ki tudja, mikor lesz lehetőségem újra vásárolni ilyesmit...Győzködtem magam még kicsit, aztán visszamentem a standhoz, és egy újabb szatyorral lettem gazdagabb, benne egy újabb szépséggel.

Imádom, amikor az időben és térben teljesen különbözőnek tűnő dolgok egyszer csak egymásra találnak. Most is így történt. A szőlőtőke Görögországból jött haza velem a bőröndömben, amikor ösztöndíjjal kint tölthettem 3 hónapot 12 évvel ezelőtt. Eredetileg gyertyatartónak szánták, de úgy valahogy soha nem találta meg a helyét nálam.

Most viszont ezzel a zuzmószerű szakállbroméliával (Tillandsia usneoides) együtt egyszerűen nagyszerű! Ez a fajta sok kicsi növény összenőve, egymásból fejlődve, több száz, vagy akár több ezer példány is alkothat egy "szakállat". Virágzik is, apró, sárga virágait tömegesen hozza virágzáskor, állítólag még illatos is. :-)  A levegőből veszi fel a neki szükséges vizet és tápanyagokat is. Dél-Amerikában, Mexikóban, Bahamákon, az Egyesült Államok déli államaiban érzi igazán jól magát, szereti a tölgyfákat, ciprusokat, azok ágairól csüng le. Spanyol mohának is nevezik. 

Az üvegbúra pedig karácsony előtt "jött velem szemben" egy boltban, ahol miután mondtam, hogy én egy ilyet szeretnék, azt mondták, hogy ezt csak dekorációnak szánták - árcédula is volt rajta... Kicsit körülményesen, de egyet tudtam venni, azóta várta, hogy beköltözzön valaki. Jelenleg egy Tillandsia albida a lakója, akit beültettem egy nagy tengeri kő (nagypapámé volt) egyik mélyedésébe. A kő alatti sok apró kavics szintén görög honban ázott a tenger partján, míg egy kis zacskónyit haza nem hoztam belőle. Néhány csigaház és kagylóhéj is velem akart jönni. ;-)

Egymáshoz igazítva mindezt a szépséget igazán különleges, értékes díszei lettek otthonunknak. Az orchideákat is szeretném majd a kaspókból kivenni és valahogy az eredeti élőhelyükhöz hasonlóan rögzíteni, de már így is egy kis darabka esőerdő van a szekrény tetején. 



Ezek a növények a világos, de közvetlen naptól védett helyeket szeretik, örülnek a párás levegőnek. A tillandsiákat 2-3 naponta kell 1 percre belemeríteni lehetőleg esővízbe vagy a csap alá tartani. A orchideákat 5-7 naponta kell öntözni - legjobb azokat is belemeríteni kaspóval együtt egy vödör vízbe. 


A legnehezebb része ennek az egész történetnek, hogy ha az ember lánya vesz egy ilyen növénykét és rájön a gondozás apró trükkjeire, akkor már azon kezd el gondolkodni, milyen lehetne a következő példány, azt hogyan, hova tenné... Szóval ezeket gyűjteni kell!

Foszlós húsvéti kalács



Ha húsvét, akkor kalács. No nem feltétlenül a sonka miatt, hanem úgy egyébként is. Szeretjük reggel és este és bármikor. Évek óta sütöm ezt a receptet, de idén elmondhatom, hogy az eddigi kalács-sütő pályafutásom legjobbját sikerült összehoznom húsvét vasárnapján. 

Egyik ámulatból estem a másikba, amikor egyre jobban alakultak a dolgok. Pedig az elején aggódtam, mert az első kelesztésnél nem történt semmi. Duplájára kellett volna növeszteni a tésztát, de nem csinált semmit a massza a liszt közepén.  Nem is fotóztam semmit, mert azt hittem, ez így nem lesz jó. 
Összegyúrtam, bedagasztottam a recept szerint és következett a második kelesztés. Letakarva a radiátorra tettem egy könyvre (hogy azért akkora hőt ne kapjon hirtelen - mert persze azért kicsit fűtöttünk ebben a tavaszban). Elvileg nem ír időt, csak annyit, hogy kétszeresére kelesztjük. Közben 2,5 évesemmel zajlott az élet, játszottunk, rajzoltunk, ebédet főztem, ebédeltünk, letettem aludni. Pontosan nem tudom, meddig hagytam a tésztát a takaró alatt a langyos radiátoron, de legalább másfél óra volt, az biztos.

Akkor jött velem szembe az első ámulat, amikor altatás előtt rápillantottam a kis halomra, és már nem is volt olyan kicsi. Sőt, elérte a tál tetejét és kinyomta a konyharuhát! Azon aggódtam altatódal éneklés közben, nehogy világgá keljen a tészta, mire visszaérek.
Rendes volt, a tálban maradt, míg újra eljutottam a gyúródeszkáig vele. Gyorsan tettem, amit kellett, befontam, beletettem a kerámia tálba (amit direkt ezért a kalácsért vettem), és mielőtt letakartam, gyorsan lefotóztam, mert ez már ígéretesnek tűnt.

Ezután már minden ment, mint az a bizonyos csapás a karikával. 
Megvártam, míg eléri a tál szélét a fonományom, ez nagyjából 20 perc volt.

Egyre szebb volt, de még hátra volt a sütés, ami az én sütőmben mindig kritikus része a történetnek. Vagy megég az alja, mielőtt még bármi történne a sütivel / pogácsával, vagy kiszárad, mert annyira vissza kell vennem a hőfokot, hogy átsüljön rendesen. Évek óta küzdünk egymással a szép süteményekért. 
És akkor jön a szikra, hogy most kell betenni a sütő aljába egy megmaradt, selejtes tetőcserepet, ami talán segít rajtunk...

Azt hiszem, a tökéletes kalácsot sikerült együtt elkészítenünk a sütőmmel. Nem égett le az alja, átsült, gyönyörű aranybarna lett a teteje. Illata belengte az egész házat. Felvágtuk, és az állaga maga volt a tökély! Puha, ruganyos, foszlós gyönyörűség enyhén édeskés ízzel, kissé élesztős illattal...Mit is mondhatnék? Kár, hogy nem kóstolhatja meg mindenki! ;-)

Vajon miért van az, hogy néha, ha az embernek eszébe jut valami, amiről tudja, hogy nagy valószínűséggel jó és működőképes, akkor sem teszi meg azonnal...? Persze vannak olyanok, akik rögvest félredobnak minden mást és neki állnak a megvalósításnak. Nálam ez néha napokba vagy akár hetekbe is telik - adott ötlettől függően. Ezer más dolgon jár az agyam, az új gondolat meg még nem férkőzte be magát a "tedd meg" dobozba. Csak úgy ténfereg az agytekervényeim között céltalanul. Aztán egyszer csak bumm! 3 másodperc alatt elkészítem akár. 
Így esett ez most is. Letörölni, alufóliába tekerni és betenni a sütő aljába a cserepet nem tartott tovább 5 percnél. Az eredmény pedig önmagáért beszél.

És akkor következzen a pontos recept:

Hozzávalók:
500 g liszt
30 g élesztő
3,5 dl tej
2 tojás sárgája
50 g porcukor
80 g vaj
1 mk. só
6 kemény tojás - ha bele akarod sütni a kalácsba

A kenéshez:
1 tojás sárgája (vagy az előzőleg sütött pogácsához felvert egész tojás maradéka jelen esetben) 

A lisztet mélyebb tálba szitáljuk (én soha nem szitálom át), a közepébe mélyedést készítünk, beleöntjük a cukros, langyos tejben felfuttatott élesztőt, környezetéből csak annyi lisztet keverünk hozzá, hogy galuska lágyságú legyen, tetejét megszórjuk liszttel, betakarjuk, kétszeresére kelesztjük - kb. 20 perc. 

Akkor hozzáadjuk a maradék tejet és cukrot - az élesztő felfuttatásához elég 1 dl tej és 1 kk cukor (én gondolom-formán öntöm egy kis tálkába a tej egy részét, ehhez adva egy kis cukrot vagy mézet) -, a tojássárgákat, a sót; jól összedolgozzuk, majd 2-3 adagban beledagasztjuk az olvasztott, de nem meleg vajat, amíg csak szép hólyagos nem lesz. Tetejét megszórjuk liszttel, betakarjuk, langyos helyen a kétszeresére kelesztjük.

Lisztezett deszkán lazán átgyúrjuk, 3 részre osztjuk, hengereket sodrunk belőle, megfonjuk. Vajjal kikent, kerek tortaformába (kerámia tálba) kanyarítjuk úgy, hogy a végei a közepére kerüljenek, letakarjuk, langyos helyen addig kelesztjük, amíg a tészta már majdnem a forma pereméig ér. 

Ha tojással együtt sütjük, belenyomkodjuk a beolajozott, keskenyedő végén tojástűvel kiszúrt - ez kerül felülre - kemény tojásokat. Beolajozni azért kell, hogy ne ragadjon rá a tészta, kiszúrni pedig azért, hogy az esetlegesen benne levő levegő a hő hatására, sülés közben szét ne "robbantsa" a tojást! 

Megkenjük a tésztát - a tojásokat nem! - a tojássárgájával és előmelegített sütőben, erős tűzön (200 °C) 40-45 percig - tűpróbáig - sütjük. Ha nagyon pirulna a teteje, fóliával betakarjuk. A formában hagyjuk langyosra hűlni, lehúzzuk róla a tortagyűrűt, rácsra emeljük, konyharuhával letakarjuk, hagyjuk egészen kihűlni. 

(A recept a Lajos Mari - Hemző Károly-féle "99"-es sorozat talán Ünnepi ételek c. kötetéből származik. Azért nem tudom, hogy pontosan, melyik, mert nekem csak fénymásolatban van meg.)

Ez a kalács az év bármely szakában tökéletes lehet. Húsvétkor a tojások vagy egy nyuszi teheti ünnepivé. 
Nyuszi mintája: Tilda - Egg Hare Pattern (ingyenesen letölthető minta innen)

Hihetetlen boldogság volt egy ilyen gyönyörű kalácsot kiemelni a sütőből! Az élmény megfizethetetlen, a kalács pedig tökéletes. Pillanatok alatt elfogyott. ;-)

Banánkenyér

A banán nálunk azok közé az élelmiszerek közé tartozik, ami mindig van itthon, megvesszük attól függetlenül is, hogy éppen olcsóbb vagy drágább. Előfordul néha, hogy 1-2 gyümölcs  megbarnul. Még teljesen ép a belseje, de már kicsit túlérett. Na, ilyenkor sütök belőle banánkenyeret. Diós, fahéjas, banános finomság, ami csak úgy magában is lecsúszik, de teával, kávéval, kakaóval is frenetikus élményt tud adni. 

Hozzávalók:

45 g barna cukor (de fehér kristálycukor is pont jó)

30 g durvára vágott mandula (én diót szoktam bele tenni)

255 ml tejföl

1 tk. szódabikarbóna

100 g olvasztott vaj

230 g cukor (itt is lehet barna cukrot használni)

2 felvert tojás

250 g liszt

1 tk. sütőpor

1 tk. őrölt fahéj

250 g kissé túl érett banán (ez kb. 2 db - nem baj, ha kicsit több)

Elkészítés:

A sütőt előmelegítjük 180 fokra. Sütőpapírral kibélelünk kettő kenyér sütőformát (vagy az én esetemben kivajazzuk, kilisztezzük). Tálban összekeverjük a 45 g barna cukrot és a durvára vágott mandulát, majd félre tesszük.

Egy tálban összekeverjük a tejfölt és a szódabikarbónát, 5 percig állni hagyjuk, majd belekeverjük az olvasztott vajat, a cukrot és a tojást. Egy másik tálba szitáljuk a lisztet a sütőporral és a fahéjjal, majd apránként belekeverjük a krémes hozzávalókat, és a szétnyomkodott banánt.

A masszát eloszlatjuk a két sütőformában, a tetejüket megszórjuk a félre tett barna cukros mandulával, és 1-1 1/4 órán át, vagy tűpróbáig sütjük. A banánkenyeret 20 percig a formában hagyjuk, majd rácsra szedve megvárjuk, míg teljesen kihűl.

 Az eredeti recept nem írja, de én a tésztába is teszek durvára vágott diót.  ;-)