Amikor eljön az ősz, és a természet felveszi a legszínesebb ruháját, mindig eszembe jut egy történet, amit sok évvel ezelőtt olvastam és kiírtam magamnak. Minden évben előveszem és elolvasom, amikor hasonlót látok.
"Először a szomszédasszonyom, Mrs. Gargan hozta szóba.
- Látta már a fát? - kérdezte tőlem, amikor a hátsó kertben üldögélve élveztem az őszi alkonyatot. - Ott, a sarokban! - mutatott rá. - Gyönyörű fa, pompásak a színei. Feltétlenül nézze meg!
Megígértem, de hamarosan meg is feledkeztem róla. Három nap múlva az utcán kocogtam, s egyszerre izzó narancsszín fényre lettem figyelmes. Egy pillanatig azt hittem, kigyulladt egy ház. Aztán eszembe jutott a fa.
A futásból lépésre váltva közelítettem feléje. A közepes méretű juhar formájában semmi rendkívülit nem találtam. Hanem a színeit illetően Mrs. Gargannak igaza volt. Egy festőpaletta színeinek tobzódására emlékeztetett: ágai alul vakító bíborszínben ragyogtak, közepén a lomb az élénksárga és a narancsszín árnyalataiban lángolt, s a tetején mély borvörösbe szelídült. A tüzes színek között vékony érként halványzöld levélsávok és sötétzöld foltok kacskaringóztak ott, ahol az ősz keze még nem érintette meg a leveleket.
Lassan közeledve a fa teteje körül néhány csupasz ágat pillantottam meg. A lehullott levelek skarlátvörös szőnyegként hevertek a fa törzse körül.
Amint elbűvölten néztem ezt a szépséget, eszembe jutott, amit egy esszéíró mondott a csillagokról. Képzeljük el, milyen szenzációs esemény lenne, ha a csillagképek ezredévenként csak egyszer jelennének meg! Ám mivel minden éjszaka feltűnnek az égbolton, szinte pillantásra sem méltatjuk őket.
Ugyanezt gondoltam a fáról. Fenséges látványa nem tart egy hétnél tovább, s ezért különösen becsesnek kell tekintenünk. S én majdnem elszalasztottam!
A XIX. században egy férfi, amikor az északi fény pompáját megpillantotta az égen, meghúzta a templomharangot, hogy figyelmeztesse rá a város lakóit. Úgy éreztem, a fa is ilyesmit érdemelne. Az egész környéknek meg akartam mutatni ezt a csodát.
A harangot nem kondíthattam meg, de hazafelé bandukolva minden útba eső szomszédomat megszólítottam, s föltettem az egyszerű, ám nagy jelentőségű kérdést:
- Látta már a fát?"
(Robert S. Kuff, Látta már a fát?)
A fotókat ma reggel készítettem az utcáról a kertünkben álló gyönyörű Japán liliomfáról (Magnolia kobus). Csak álltam előtte, néztem, ahogy a nap átsüt a levelein. Ragyogó, aranyszínben pompázott. Hálás vagyok Ilonka néninek, aki annak idején elültette ezt a különleges fát a kertben, mert így van saját csodám.
Manapság nem divat megállni egy szép virág mellett, vagy a felhőkben gyönyörködni. Manapság megállni sem divat. Pont ezért van rá a legnagyobb szükségünk most. Igenis vegyük észre a lehullott gesztenyét, a sárkány formát a felhőben, a méhecskét a virágon, a csillagokban egy régi nyár emlékeit és a hihetetlenül szép színeket egy őszi fa levelein.
Mert ettől lehet és kell is mosolyogni.
