Vásárfia


Vasárnap délelőttönként sokszor elsétáltam a pécsi vásártérre, ahol bóklásztam, nézelődtem, kincseket kerestem. Volt olyan ritka alkalom, amikor üres kézzel tértem haza, de többnyire  ráleltem 1-2 darabra, amit nem tudtam ott hagyni. Ritka az, mikor konkrét céllal megyek, inkább a vadászat, a kincsekre lelés öröme az, ami hajt.
Vannak olyan árusok, akikhez mindig "benézek", és általában találok is apróságokat. Ilyen pl. az a néni, aki szebbnél szebb vásznakat, csipkéket és ágyneműket hoz hétről hétre, én meg azon gondolkodom, mi az, amit ne vigyek haza. ;-) Mivel törzsvásárló vagyok nála, mindig kapok kedvezményt is, ami külön jól esik a megszerzett zsákmány mellett - vele soha nem alkudozom. 

Amióta Enikő megszületett, talán csak kétszer voltam ott, így nagyon tetszett az ötlet, hogy elmegyünk együtt kicsi családommal, és mindenki megy a maga útjára. Enikő Apával tartott, autóhoz kerestek emelőt meg ...  nem tudom, mit. :-) Én pedig gyors iramban végig száguldottam a bolhapiac részlegen, és a rengeteg ruha között megakadt a szemem azokon, amik aztán haza is jöttek velem. Rengetegen voltak, alig tudtam haladni a sorok között. Feltűnően sok volt a ruhaárus - régebben ez nem volt ennyire jellemző. Gondolom, könnyebb vele bánni, mint mondjuk a porcelánnal és nagyobb az igény is rá. 
Bármi is az, amit találok, mindig nagy örömmel és mosollyal az arcomon megyek haza. Így volt ez most is .

A csipkéket és konyhai törölközőket a Néninél találtam, a kézzel horgolt kicsi függöny miatt pedig külön örömtáncot jártam, mert azonnal bevillant, hova is kerül majd. A konyharuhákon látszott, hogy egy damaszt abroszt használtak fel az elkészítésükhöz, ami hibátlan állapotban van, hófehér, azsúrozott, csipkeszélű gyönyörűség. 

A kosarat szerettem volna közelebbről megnézni először, de nem volt ott az árus. Vártam pár percet, aztán úgy döntöttem, ott hagyom, sietnem kellett, hogy végig érjek. Tudtam, hogy Enikőnek aludnia kell hamarosan, így nem volt időm várakozni. 

Aztán már az autó felé mentünk, amikor mondtam Lacinak, hogy én azt a kosarat mégis megnézném még egyszer, visszafutok. 500 Ft volt a pénztárcámban, elkértem az övét is a biztonság kedvéért. Futás közben gondoltam, hogy elég lesz a pénzem a kosárra!  Az árust megtaláltam - 2 ember figyel 3 standot. Kérdeztem, mennyi, a válasz: 1000 Ft. Forgattam, néztem, mondtam, hogy az alján a penész nem túl jó jel, így: "Adok érte 500 Ft-ot, már csak annyi van nálam." Átkiabál a nő a másiknak, hogy vihetem-e ennyiért. Amaz az első másodpercben elhúzza a száját, majd legyint: "Vigye!" Én igyekeztem elnyomni a számra húzódó mosolyt, kifizettem, majd a szerzeményemmel együtt, vigyorogva futottam a családom után. Lehet, hogy a nagylelkű árengedménynek az is oka volt, hogy már 11 felé járt az idő, de a lényeg a lényeg. Megvan a kosár 500 Ft-ért! :-)

Itthon aztán, míg Enikő aludt, lesikáltam a kosár alját, megszabadítottam a penésztől. Ezzel azon a kis részen valóban eltört 1-2 szál az alján, kissé hiányos lett, de nem számít. Úgy sem mákot szeretnék tárolni benne. ;-) Napozott estig, majd tisztán, habfalatosan (gyerekkorom egyik kedvenc szava) bevittem a műhely-sarkomba. Még nincs meg a végső helye, de szerintem jól érzi majd magát nálam. 

Ezekkel a csodákkal gazdagodva még az a röpke 3/4 óra is, amit a vásárban töltöttem összesen, értelmet nyert. Sokan voltak, cikk-cakkban néztem a kirakott portékákat a sorok között, és még így is boldogan tértem haza. 
Alig várom a következő alkalmat egy kis vadászatra!