No nem a szó szoros értelmében, mert Enikő 13-án már fél éves lesz, hanem lelkileg. Sokszor hallottam, miszerint attól, hogy az ember szülővé válik, még nem lesz anya vagy apa azonnal. Erre meg kell érni.
Nem értettem igazán, miről is szól ez a gondolat, csak halvány sejtelmeim voltak róla.
Néhány napja történt...Elmentünk Enikővel anyukámhoz kettecskén, hogy anyák napja alkalmából kicsit együtt legyünk. Elugrottam boltba, hogy némi ennivalót gyűjtsek be, 20 perc alatt meg is fordultam. Viszont mire visszaértem, Lánykám annyira sírt már, hogy hüppögött, szipogott, hatalmas könnyeket hullajtott. Anyukám mondta, hogy semmivel nem tudta megvigasztalni, és már nagyjából negyed órája sír... Amint átvettem és megöleltem, elhallgatott... Lapult a mellkasomra és csak hüppögött. Kicsit később elaltattam, még akkor is hüppögött néha. Mire felébredt, már jó kedve volt, de biztos vagyok benne, hogy mindkettőnknek maradandó élmény volt, még ha ő nem is emlékszik majd rá.
A gondolat és érzés, hogy a lányomnak ennyire hiányoztam és ennyire nem érzi magát biztonságban nélkülem, anyává tett.
Bizonyára ezt mindenki máshogyan éli meg és más teszi igazán anyává. Talán van, akinél egyszerűen az idő múlása is elég ehhez. Nem tudom.
De az biztos, hogy azóta más szemmel nézek a világra és Enikőre is.
Hiszen anya lettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése