Mindig is szerettem a régiségeket, mindazt, amit nagyanyáink hagytak ránk. Őrzöm a régi pogácsa szaggatókat, befőttes üvegeket - némelyikben még szilva lekvár is van, eredeti mennyiségének felére zsugorodva.
Saját nagymamáimtól számtalan csodálatos csipke maradt ránk, amit esténként horgoltak hosszú órákon át. Terítők kisebb-nagyobb méretben, nippek alá való miniatűr és nagyobbacska darabok. Mivel számomra a horgolás földöntúli tudomány, nagy becsben vannak és remélem, tovább adhatom őket majd én is a megfelelő kezekbe egyszer.
Szőttesek azonban nincsenek, városi nagyszüleimnek már "modern" konyharuháik és törölközőik voltak.
Az elmúlt hetekben azonban csodálatos ajándékot kaptam egy számomra nagyon kedves embertől. Meghatottan vettem át a családi készlet féltve őrzött darabjait, az ő anyukájának és anyósának keze munkáját. A monogramokkal ellátott szőttesek gyönyörű állapotban vannak, hibátlanok. Megtisztelve érzem magam, hogy én vigyázhatok rájuk ezen túl.
Az ajándék másik fele a nagymama (!) saját kezei által azsúrozott és varrt kombinék vászonból. Amikor megláttam őket, elámulva néztem az aprólékosan kidolgozott darabokat, melyek fehérneműt díszítenek. Fehérneműt! Amit kevés ember láthat, ami nincs szem előtt!
Szándékosan nem mostam és vasaltam ki őket, hogy megmutathassam, milyen gyönyörű állapotban vannak ezek is. Hófehérek, ropogósak, kézzel készültek.
Mai szemmel nézve hihetetlennek tűnik, hogy annak idején mennyire másként látták a világot. Nem sajnálták az időt az ilyen "apróságokra", még akkor sem, ha nem büszkélkedhettek vele mindenkinek. Megadták a módját mindennek. Minden tárgynak megvolt a maga szépsége, minden eseménynek a maga meghittsége.
Vajon visszatér még valami ehhez hasonló szemlélet a világba?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése