Szobasarok - műhely


Az alkotás folyamata független a helytől. Sokszor előfordul, hogy az utcán gyalogolva jön az ötlet és formálódik a fejemben napokig, hetekig talán. Aztán egyszer csak leülök a szobánk sarkában a kis asztalhoz és létrejön az, amit megálmodtam.
Ehhez nem kell nagy hely - nagyjából 1,5 m2 összesen az a része a lakásnak, amit így elbitoroltam. :-)

Ennél az asztalnál készülnek mackók ( a képen is éppen testrészeik hevernek szerteszét ), ékszerek, hímzések, néha még a szabásminták is - bár ezt általában a vasalódeszkán vagy a konyhaasztalon szoktam csinálni.
Nem is az asztal tűnik kicsinek, hanem a hely mellette a polcokon.  :-)
Évek gyűjteményét nehéz 4 kicsi könyvespolcra szűkíteni. Mert kell a hely a sok anyagnak, a cérnáknak, a hímzőfonalaknak, a gyöngyöknek és a kincseknek - idetartoznak a csipkék számomra és minden kis csecse-becse, amihez érzelmileg kötődöm vagy egyszerűen csak tetszik. 

  

Van itt apai nagymamám ollója, anyai nagymamám gyűszűje, gyerekkori kis kosár, levendula, stoppoló gomba, gyöngyház gombok, családi csipke, stb., stb., és egy nagy kedvenc, a háttérben látható kis női alakos szobor - szintén örökség. Ezek nélkül talán nem is tudnék így varrni és alkotni.

Gyöngyből soha nem elég. Ezt már kislányként tapasztaltam és azóta sem tudok betelni velük. Az esetek többségében úgy veszem meg őket, hogy meglátom, beleszeretek, de még fogalmam sincs, mi lesz belőle. Van, hogy évekig őrizgetem és akkor bevillan a számára lehető legjobb hely. Szeretem a fából készülteket is, de igazán az üveg- és ásványgyöngyök
a gyengéim. Műanyagnak semmilyen formában nincs helye körülöttem. 

Szükség van dobozokra - simára, osztottra és nyitottra, így könnyebben megtalálom azt, amire éppen szükségem van.
Nélkülözhetetlen a gyerekkori papírbőrönd is, mert ebben kaptak helyet a hímzőfonalak. Amióta rátaláltam a tűfestés / tűhímzés technikájára, azóta a fonalakból sincs soha elég. ;-) 

  
Csodákat lehet művelni az egymás melletti árnyalatokkal. Olyan, mintha kiszínezném a rajzot a vásznon, csak nem színes ceruzával, hanem színes hímzőfonalakkal. Türelem-játék, de megéri.  (Hogy mit is takar pontosan ez a technika, arról hamarosan újabb bejegyzés születik. De addig is itt lehet nézelődni a már elkészült darabok között. Nincs még sok, de azon vagyok, hogy ne így legyen.  ;-))
A hímzőkeretek a kincsek alatti polcon kaptak helyet, ahol a szívem másik csücskének nemes darabjai laknak, a régi könyvek. Ezektől sem válnék meg semmi pénzért és jól megférnek a kisebb-nagyobb keretek előttük. 

Persze, mint sok más hozzám hasonlónak, nekem is nagy álmom egy külön szoba, ami csak az enyém és a kincseimé, ahol kedvemre alkothatok, varrhatok és körbevehetem magam mindazzal, ami nélkül nem élet az alkotói élet.  :-)
De addig is jól megfér mindez egy panellakásban a sarokban, és azt hiszem, nem is a hely a fontos, hanem hogy tehetem azt, amit szeretek. Úgy és akkor, amikor én akarom. 
Mert kevés jobb érzés létezik annál, mint az, hogy valami új dolog születik meg az ember kezei között.