2014. május 19., hétfő

A sütés mámorító is lehet    :-)
Aranygaluska otthon

Aki szokott a konyhában sürögni-forogni, az tudja, milyen érzés, amikor egy étel vagy sütemény a lehető legszebb formában kerül az asztalra, isteni illatok lengik be a teret és még az íze is frenetikus. Pont olyan, amilyennek lennie kell!  :-)
Én szerencsés vagyok, mert általában elfogy az, amit készítek, különösen, ha sütiről van szó. ;-) Szeretek sütni, legyen az édes vagy sós, de az tűzhelyem nem volt ebben mindig partner. Egy régi darabról van szó, aminek a hőszabályozója már nem működött tökéletesen, így közepes lángon semmit nem tudtam sütni - így sajnos elég sok mindenről le kellett mondani.

Néhány hete azonban úgy döntöttünk (némi gázcső-felülvizsgálat ösztönző hatása után), hogy kicseréljük a mi drága, de öregecske tűzhelyünket. Ma már az új kistestvér áll a helyén és egy új élet kezdődött a konyhánkban. 3 helyett 4 lángon tudok főzni!!!!   :-)  A sütőről nem is beszélve! Ha egy recept azt írja, hogy pl. 165 °C - on kell sütni, akkor azon sütöm! Elképesztő élmény a hőszabályozás!!!!
Tudom, ez azoknak, akik sok éve így főznek-sütnek, teljesen természetes, de nekem ez most maga a tökély!

Hétvégén gondoltam is egy nagyot, és neki álltam aranygaluskát készíteni. Kicsit izgultam, mi lesz belőle, de bíztam az új szerzeményünkben. A tészta mennyisége, miután kinyújtottam, nem volt túl sok, kíváncsi voltam, hány réteget tudok egymásra pakolni a kis korongokból. Kerek tortaformába került a finomság, de összesen csak 2 rétegre telt, így újabb kör izgulás következett, miután beraktam a sütőbe, hogy vajon mekkora lesz.
De láss csodát! Amikor félúton volt a kész felé, már kitöltötte a formát és gyönyörű volt. Mire kész lett, az édes, diós, vaníliás illattól már csurgott a nyálunk. :-)
Lenyűgözött a végeredmény! Hihetetlenül boldog voltam, hogy ilyen szép lett és ráadásul még az íze is pont olyan volt, amilyennek lennie kell egy tisztességes aranygaluskának! 
Nagyon büszke voltam magamra és az új sütőnkre! 
;-)



Ha Te is megsütnéd eme finomságot, íme a recept:

Hozzávalók a tésztához:
1/2 kg liszt
1 kevés só
25 g élesztő
1,5 ek cukor
2 tojás
10 dkg vaj
kb. 3 dl tej

A hintéshez: 
kb. 10 dkg darált dió
7-8 dkg cukor
kb. 6-8 dkg vaj olvasztva

Az élesztőt felfuttatjuk egy kis tejben. Amíg a gombák "esznek", a száraz hozzávalókat összekeverjük egy tálban, majd hozzáadjuk a tojásokat, a felfuttatott élesztőt, a langyos tejet és lágy tésztává gyúrjuk.
Az olvasztott vajjal addig dagasztjuk, amíg az összeset fel nem veszi. A 10 dkg vaj elsőre túl soknak tűnhet, kis időbe telik, míg eltűnik a tésztában, de kitartás, a végeredmény tökéletes lesz! :-)
Ha a tészta már leválik a tál oldaláról, akkor kilisztezett tálban 1/2 órát pihentetjük meleg helyen.
Kinyújtjuk kb. 1 cm magasra, kicsi pogácsa szaggatóval korongokat formálunk és egy kivajazott, kilisztezett tepsibe/tortaformába rakjuk őket egymás mellé. A réteget olvasztott vajjal meglocsoljuk és bőven megszórjuk a cukrozott dióval. (Ennyi lisztből nekem a normál tortaformába 2 réteg került, de gyönyörűen megkelt a sütőben, kitöltve az egész formát.) 
5-10 percig még kelesztjük a formában, majd lassú tűznél megsütjük kb 30-40 perc alatt.
Melegen tálaljuk vaníliamártással.

Jó étvágyat! :-)





2014. május 12., hétfő

Vásznak, csipkék és ami mögöttük van


Mindig is szerettem a régiségeket, mindazt, amit nagyanyáink hagytak ránk. Őrzöm a régi pogácsa szaggatókat, befőttes üvegeket - némelyikben még szilva lekvár is van, eredeti mennyiségének felére zsugorodva. 
Saját nagymamáimtól számtalan csodálatos csipke maradt ránk, amit esténként horgoltak hosszú órákon át. Terítők kisebb-nagyobb méretben, nippek alá való miniatűr és nagyobbacska darabok. Mivel számomra a horgolás földöntúli tudomány, nagy becsben vannak és remélem, tovább adhatom őket majd én is a megfelelő kezekbe egyszer.
Szőttesek azonban nincsenek, városi nagyszüleimnek már "modern" konyharuháik és törölközőik voltak.

Az elmúlt hetekben azonban csodálatos ajándékot kaptam egy számomra nagyon kedves embertől. Meghatottan vettem át a családi készlet féltve őrzött darabjait, az ő anyukájának és anyósának keze munkáját. A monogramokkal ellátott szőttesek gyönyörű állapotban vannak, hibátlanok. Megtisztelve érzem magam, hogy én vigyázhatok rájuk ezen túl. 


Az ajándék másik fele a nagymama (!) saját kezei által azsúrozott és varrt kombinék vászonból. Amikor megláttam őket, elámulva néztem az aprólékosan kidolgozott darabokat, melyek fehérneműt díszítenek. Fehérneműt! Amit kevés ember láthat, ami nincs szem előtt! 


Szándékosan nem mostam és vasaltam ki őket, hogy megmutathassam, milyen gyönyörű állapotban vannak ezek is. Hófehérek, ropogósak, kézzel készültek.
Mai szemmel nézve hihetetlennek tűnik, hogy annak idején mennyire másként látták a világot. Nem sajnálták az időt az ilyen "apróságokra", még akkor sem, ha nem büszkélkedhettek vele mindenkinek. Megadták a módját mindennek. Minden tárgynak megvolt a maga szépsége, minden eseménynek a maga meghittsége. 

 Vajon visszatér még valami ehhez hasonló szemlélet a világba?